Legendák Fenrirről, a farkasról

A bűvös kötél

Az istenek Ódin köré gyűltek a Valhöll palotájában. Ez egyszer nem azért sereglettek össze, hogy átadják magukat egy méhsörrel bőségesen megöntözött, dús lakoma örömeinek. Most valamennyiüknek tiszta fejre volt szüksége. Komor ábrázattal vitatták ama lépéseket, melyeket egy fenyegető veszéllyel szemben tenniük kell. Fenrir farkas, a kegyetlen és telhetetlen szörnyeteg készült megtámadni Ázgárdot, az istenek égi lakhelyét. Fenrir az óriások nemzetségéhez tartozott, akik a világ teremtésekor Ázgárd első lakói voltak. Mivelhogy az istenek elűzték őket Ázgárdból és a helyükbe telepedtek, az óriások csak a bosszú pillanatára vártak. A farkas egy óriásasszonynak és a tűz szellemének, Lokinak a fia, így hatalmas termetűre nőtt. Feneketlen bendője soha nem telt meg. A világot járván mindent felfalt, ami az útjába került; felső állkapcsával elérte az eget, az alsóval pedig a földet. Az istenek nyugtalankodtak miatta, s egy jós igazolta is félelmüket? Fenrir sötét mesterkedésbe fogott ellenük, sürgősen ártalmatlanná kellett tenniük. Az istenek tanácsa, amely Ódinnak, a háború istenének és a bölcsesség kútfőjének az elnökletével egy ízben már összeült, úgy döntött, nem pusztítják el a hatalmas farkast, nehogy e bűn beszennyezze uralkodásukat, Fenrirt egyszerűen láncra verik, és kiteszik egy lakatlan szigetre. Meglepő módon a farkas engedelmesen hagyta, hogy a vastag acélszemekből kovácsolt láncot az istenek a nyakára helyezzék. Már-már diadalmámorban úsztak, mikor a hatalmas fenevad hirtelen megfeszítette izmait, s úgy tépte szét a vasláncot, akár egy közönséges cérnaszálat. Hamarosan egy másik, még vastagadd lánc is ugyanerre a sorsra jutott. Ezért gyűltek hát össze újra a kudarc miatt bosszús istenek a Valhöllben. - Ugyan mire várunk? Miért nem öljük meg ezt a veszett farkast? - bömbölte Tór, a rőtszakállú isten, Ódin legidősebb fia. - Bízzátok csak rám: Mjöllnir kalapácsommal - ami soha nem téveszti el a célt - egyetlen ütéssel szétloccsantom a fejét. Azután máris győzelmi tórt ülhetünk egy jól megterített asztalnál! E rideg összejövetel, melynek során nem csillapíthatta hatalmas étvágyát, fölöttébb rosszkedvűvé tette Tór istent. Aranyhajú hitvese, Szif próbálta nyugtatgatni, még igazságos Baldr is az istennő segtségére sietett: - Nyugodj meg, Tór! Meg fogjuk találni a módját, miként láncoljuk le Fenrirt, már csak azért is, hogy megmutassuk, mi vagyunk az erősebbek. - Baldr-nak igaza van, Tór - szólt közbe Ódin. - Egyébiránt az én Gungnir dárdám is tudna olyan jó szolgálatot tenni, mint a te kalapácsod. Mindazonáltal jó ötletet adtál. Eme két bűvös erejű fegyvert a Dvergek, a törpe kovácsok készítették. Egyedül ők képesek olyan erős láncot kovácsolni, melyet nem bír szátszakítani Fenrir. Gyerünk, most azonnal keressük fel őket! S az istenek azonnal hírvivőt menesztettek a törpék országába. Miként az óriásoknak, a törpéknek is meg kellett hajolniuk az istenek akarata előtt, amikor azok hatalmukba vették területeiket. E rút és torz lények a föld alá költöztek.Mesterei lévén a fémek megmunkálásának, szakadatlanul és serényen dolgoztak műhelyeikben, ahol bűvös fegyvereket gyártottak az istenek számára, és pompás ékszereket készítettek az istennőknek. A törpék ez egyszer még hajlandóak voltak szívességet tenni Ázgárd urainak. Miután visszaküldték a hírvivőt, a legnagyobb titokban munkához láttak... A kovácsok mestere személyesen hozta el különleges alkotásukat. A vén törpének szerzett volt a bőre a kovácsműhely forró levegőjétől. Gonoszul csillogó szemmel egy selyempuhaságú és légiesen könnyű, hosszú szalagot húzott elő iszákjából. - Íme, itt az eltéphetetlen lánc - jelentette ki a hitetlenkedő istenek előtt. - Nosza, próbáljátok meg elszakítani! Az istenek zavartan adták kézről kézre a tekergő, finom tapintású szalagot; mindkét végét húzkodni kezdték, először csak óvatosan, mivel olyan gyengének látszott. Aztán egyre erősebben, még erősebben. Midőn a félelmetes erejű Tór sem tudta elszaítani - noha minden izmát megfeszítette -, megyőződhettek arról, hogy valóban erős kötelet kaptak. Kíváncsian kérdezték a törpétől a csoda titkát. - A kötél bűvös recept szerint, hetféle anyagból készült - felelte a kovács. - Úgymint macskaléptek neszéből, asszony szakállából, hegyek lábából, medveínből, halak sóhajából és madarak nyálából. Az istenek elégedetten mondtak köszönetet a törpének, s az Ódin birodalmához tartozó, Armwartner nevű lakatlan szigeten találkozót adtak Fenrirnek.

Tyr önfeláldozása

Az utóbbi időben a hatalmas farkas bizalmatlanná vált. Az istenek túlságosan érdeklődtek iránta, s ettől semmi jót nem várhatott. Immár harmadszor keresték fel teljes létszámban, ezért Fenrir résen volt; úgy tett, mintha aludna, miközben oldalvást lapos pillantásokkal fürkészte látogatóit. Netán az istenek rá¬jöttek, milyen terveket szőtt Ázgard ellen? Főképp Ódintól tartott, aki képes a jövőbe látni. A vadállat jól tudta: váratlanul kell támadnia. Csak egyelőre még nem találta meg a módját, miként altathatná el Heimdallnak, a fény istenének éberségét, aki éjjel-nappal őrt állt a szent birodalomhoz vezető szivárvány aljánál. Fenrir semmi rendkívülit nem vett észre az istenek arckifejezésén; vidáman társalogva közeledtek. Mikor odaértek hozzá, a ragadozó úgy tett, mintha éppen abban a pillanatban ébredne fel. Hatalmasat ásított, mire kivillantak állkapcsából acélos fogai. - Szép jó napot, Fenrir! - köszöntötte Ódin a fenevadat. - Nincs kedved játszani velünk? - Vigyázat! - óvatoskodott magában a farkas. – Vajon mit akarnak tőlem már megint? - S dörmögve azt válaszolta: - No lássuk, mit óhajtotok! - Nézd csak ezt a szalagot folytatta Ódin. - Már valamennyien megpróbáltuk elszakítani, de még a rettenthetetlen erejű Tornak sem sikerült. Néhányan közülünk úgy vélik, te sem lennél rá képes, ám a többiek állítása szerint egyedül csak a te acélizmaid tudják eltépni. Próbáld ki! Akkor eloszlatnád kétségeinket. Az óriásfarkas remegett a dühtől, villogó tekintete még kegyetlenebbé vált, torkából rekedt morgás tört elő. - Ez csak csapda lehet - figyelmeztette egy belsőhang, ám nem utasíthatta el ellenségei, az istenek kihívását, mert nem akart előttük gyávának mutatkozni. Nyugalmat erőltetve magára azt felelte: - Rendben van, egy feltétellel kész vagyok próbát teenrinni: ha valaki közületek az állkapcsaim között tartja a kezét, amíg rajtam lesz a kötelék.

Kíváncsian várta az istenek válaszát. Úgy tűnt neki, mintha Ódin alig észrevehetően lehajtaná a fejét, így igyekezve még jobban elrejteni sötét tekintetét irdatlan kalpagja alatt, melyet soha nem vett le fejéről. Tor majd szétrobbant dühében, görcsösen markolta szentséges kalapácsát. Szif elsápadt, Freya, Ódin felesége pedig idegesen csavargatta súlyos arany nyakékét. Egyedül Baldr őrizte meg hidegvérét.Úgy látszott, a vadállat diadalmaskodott az istenek felett. Jól sejtette, csapdát akartak állítani neki. Ám most láthatóan meghátrálnak, tehetetlenül ácsorognak, nem tudván, mitévők legyenek. Fenrir elégedetten húzta ki magát, hatalmas termetével nyomasztóan magasodva ellenségei fölé.Akkor az egyik isten a farkas elé lépett. Tyr volt az, a bátor hadisten, akit nemcsak a csatamezőkön tanúsított vitézségéért, hanem egyenes jelleméért és bölcsességéért is nagyra becsültek. Eddig szerényen a háttérbe húzódott, s így Fenrir nem vehette észre.Amint Tyrt megpillantotta, a farkasnak sötét előérze-te támadt, amit nyomban megpróbált elűzni:- Nem kell semmitől tartanom, hiszen egyik istennek sincs elegendő bátorsága feláldozni egyik karját.Ezalatt Tyr szótlanul, a félelem szikrája nélkül kinyújtotta jobb karját, és kezét a szörnyeteg pofája elé tartotta. Fenrir most már nem hátrálhatott meg, szétnyitotta hát rettenetes állkapcsát.

Akkor egy szempillantás alatt erős kezek ragadták meg, s a bűvös kötéllel megkötözték a farkast. Azután az istenek óvatosan hátrább húzódtak, kivéve Tyrt, aki megtartotta a Fenrirrel kötött egyezséget. A farkas mozdulni próbált. Felfújta a mellkasát, hogy elszakítsa a kötelet, ám mindhiába. A mégoly erős kar¬maival sem sikerült széttépnie a szalagot. Tajtékozva a dühtől vad pillantásokat vetett az istenek felé, akik felszabadulhat nevetgéltek, és ujjal mutogattak csapdába ejtett ellenségükre. Gúnyolták, heccelték mindahányan. Azaz mégsem, mert mellette ott állt méltóságteljesen és nyugodtan Tyr. Fenrir lassan összeszorította az állkapcsát, de az isten egyetlen mozdulattal sem kísérelte meg visszahúzni a kezét. A vadállat hirtelen összezárta a pofáját, s éles fogaival átharapta Tyr csuklóját. A szörnyű ragadozó elveszítette a játszmát. Az istenek megkönnyebbülten állták körül a sebesült Tyrt, kinek önfeláldozása ellensúlyozta a Fenrirrel űzött tréfa tisztességtelen voltát. A leláncolt állat tehetetlenségében üvöltve rázta magát, mígnem az egyik isten visszafordulva kardját a vadállat állkapcsai közé csúsztatta, hogy ne tudja elordítani haragját. Tyr- isten karját nyújtja Fenrirnek, az óriásfarkasnak.

Istenek alkonya

Egy idő óta az istenek birodalmát sűrű, fenyegető, jeges viharfelhők vették körül. Mindenütt hideg és sötétség uralkodott, mert a Fenrirtől született két farkas szüntelenül üldözte a napot és a holdat, s felfalta a fénylő csillagokat. A heves szélrohamok gyökerestől tépték ki a fákat, felverték a hullámokat, és a vihar moraja elhallatszott egészen Ázgardig. Ódin mindebben az istenek és az óriások közötti szörnyű csata előjeleit vélte felfedezni. Utóbbiak nyilván felkészültek a támadásra, minekutána ősidők óta sötét bosszút forraltak az istenek ellen. Ódin hadisisakkal cserélte fel óriási kalpagját, marokra fogta bűvös lándzsáját, a Gungnirt, és testőreit szólította. Félelmetes sereg gyűlt egybe, s a Dühöngő Őrülteknek hívott harcosok, éjjel-nappal készülődtek a csatára. Égtek a harci vágytól, a vállaikra terített farkas- és medvebőrök még félelmetesebbé tették őket. Ezután Ódin, Ázgard összes istenét a Valhöll-palotába hívta, hogy közösen tárgyalják meg a teendőket. - Közeledik a nagy csata pillanata - jelentette ki a hadisten társai előtt. - Fenrir farkasnak sikerült megszabadulnia kötelékétől, akárcsak atyjának, Lokinak, a tűz szellemének, akiket pedig gondosan megkötöztünk, hogy gonosz varázslataikkal ne tudjanak ártani nekünk. Mindketten a Jégmezők országából érkezett óriások seregének élére álltak. Garm, a Pokol farkasa szintén kiszabadult, s arról is tudomásom van, hogy a holtak birodalmából egy szellemharcosokkal megrakott hajó közeledik országunk felé. Álljatok hát készen az ütközetre, mert valamennyi ellen fel kell vennünk a harcot! Szónoklata közben Ódin fia, Tor felé fordult, aki már nemegyszer próbálta elpusztítani az óriásokat. Rendíthetetlen bátorsága ellenére sem sikerült elfognia Midgard kígyóját, ám eddig félelmetes kalapácsa tiszteletet parancsolt az ártó szellemeknek. Az istenek várták a döntő összecsapást. Az eget és a földet féktelen elemek vették birtokukba: hóförgetegek söpörtek végig a légben, a föld meghasadt, a hegyek leomlottak, kiűzve a törpe kovácsokat földalatti országukból. Egy napon azután felharsant az arany tar éj ú kakas éles kukorékolása, mely a Valhöllt övező egyik várfal tetején lakott, a holtak birodalmából egy másik kakas felelt neki. Mindkét madár csak egyszer szólalhatott meg, amidőn a közelgő csatát jelezték. Ugyanabban a pillanatban Heimdall isten riadót fújt. Elérkezett az ütközet órája. S az istenek elindultak a Valhöll közelében lévő csata¬mezőre. Elöl Ódin, az istenek ura haladt, aki már tudta a harc kimenetelét. Az istenek és az óriások a végső összecsapásra készülnek. Nyugat felől a sűrű ködből egyre növekvő, baljós alakzat, Naglfar emelkedett ki. A poklok hajója a halottak körméből készült. A tengert felkorbácsoló hatalmas hullámokból először a bárka orrát díszítő sárkány irdatlan feje bukkant elő. A szellemekkel meg-rakott gálya korlátjánál Hrymr óriás állt, kihívóan maga előtt tartva csillogó pajzsát. Fittyet hányt a viharnak, melyet Midgard sárkány kígyó, ja, támasztott, a kígyó hatalmas törzse vonaglott a dühtől, s farkával a hullámokat verdeste. Annyi temérdek mérget lehelt ki, hogy meg¬mételyezte vele a levegőt és a tengert. Midőn a partra vetődött, a nyomában érkező óriási szökőár mindent elpusztított, ami az útjába került. A tenger morajlása félelmetes volt. Az ezer mérföld szélességű hatalmas síkság, ahol a két sereg megütközött, hamarosan dühödt ordítástól és fegyverek robajától visszhangzón. Mintha a világ vége érkezett volna az óriások haragjától fékevesztetté vált elemek dúlta tájra. Hirtelen vakító villámfény hasította keresztül az eget, melyből a tűz óriásai vágtattak elő tajtékos harci paripáikon. Az élen vezérük, Szúrt, a napnál csillogóbb kardját a magasba emelve táncoltatta ménjét. Lova patája lángot vetett, s nyomában hatalmas robajjal meghasadt a föld. A tűz óriásai rohamra indultak harci paripáikon Ázgard ellen, s alig hatoltak keresztül az istenek birodalmát a földdel összekötő szivárványon, mikor az lángra gyulladt és elenyészett a szikraesőben. S eljött a pillanat, mikor az istenek és az óriások farkasszemet néztek, majd habozás nélkül egymásra rontottak. Harcosaitól körülvéve Ódin személyes ellenségét, Fenrir farkast kereste. A jóslatok szerint vele kellett megküzdenie. A mindent felfaló fenevad máris előtte termett, s óriásira tátott torkából tüzes lehelet csapott ki; szeméből és orrlikaiból lángok törtek elő, miközben hosszú, ijesztő üvöltést hallatott. Soha nem volt még farkas ilyen félelmetes! Ódin a rémület szikrája nélkül szállt szembe a hatalmas vadállattal, mely azon nyomban elnyelte, időt sem hagyva neki a küzdelemre. Kimondatott, hogy az istenek urát Fenrir fogja elpusztítani, s a jóslat beteljesedett. A harc azonban ezzel még nem ért véget. Fenrir még be sem csukta pofáját, amikor Ódin egyik fia, Vídar ott termett, s egy erőteljes rúgással a földhöz szegezte állkapcsát, majd hosszú kardját mélyen a farkas torkába döfte, átszúrva vele a szívét. Az ádáz csata csak folytatódott, mintha sohasem akarna vége szakadni. Az istenek és az óriások mind egy szálig elpusztították egymást. A lakhatatlanná vált földön eltűntek az emberek is: tűzvészek, földrengések áldozatává váltak, vagy szökőárak következtében pusztultak el. Az égből csillageső hullott alá, és a föld elsüllyedt a hullámok tengerében.